A Jubileumi év felénél járunk. A kezdete óta közzétesszük Tomás van Zavrel atya napi elmélkedéseit az első miseolvasmányról. Így fogunk folytatni a Jubileumi év végéig. Akik még nem előfizetnek, de érdeklik őket: ezen linken szükséges információkat találhatnak az ingyenes előfizetésről.
A csütörtöki 18. hét közti részlet (Nm 20,1-13) számos tanulságot kínál nekünk.
- Isten népe ismét Kádésban van, ahol 40 évvel ezelőtt nem akartak belépni az Ígéret Földjére (Nm 14). Ugyanaz a probléma merült fel, mint akkor (Kiv 17,1-7): nem volt víz. Ahelyett, hogy Istenhez kiáltottak volna segítségért, Mojzessel kezdtek vitatkozni. Ilyen feszült helyzetben az egyetlen megoldás ellenállni a viszály kísértésének, és átlátni az ördög csapdáján; belépni az Isten jelenlétébe kérve a tanácsot és a megkülönböztetést. Tehát: imádkozni, ahogyan Mojzes tette.
- Mojzes heves természetű volt (Kiv 2,11-12; 11,8; 32,19), ami problémákat okozott neki, mert ezt a hibát hosszú távon nem kezelte. A düh nem is annyira probléma, ha a megfelelő személlyel, a megfelelő időben, értelemmel és mértékkel történik. Az ő kontrollálatlan dühkirohanása volt az, ami miatt nem élte meg, hogy belépjen az Ígéret Földjére. Ahelyett, hogy Isten hatalmával parancsolt volna a sziklának, dühösen ütött rá. Fel kell ismerni bűneinket és gyengeségeinket őszinte lelkiismeretvizsgálattal, bűnbánó gyónással a kiengesztelődés szentségében, önuralommal és céltudatos napi küzdelemmel, amíg időnk van rá.
- Talán azt mondja, hogy Isten túllépett Mojzes megbüntetésével. De miről is volt szó? Az ember a látszat alapján ítél, de Isten a szívre tekint (1Sám 16,7); az Úr látja Mojzes hűtlenségét és tiszteletlen magatartását (Nm 20,12). Még ha ma ezt nem is szívesen halljuk, az engedelmesség fontos. Aki a pusztában lévő szikla előképe volt, amely vizet adott a szomjas népnek (1Kor 10,4), azt mondja, hogy az engedelmesség a mi Isten iránti szeretetünk kifejeződése (Jn 14,21).
